Sokfelé, sokszor és sok céllal utaztam már, általában pár havonta egyszerűen muszáj. Bizsergek érte, hogy új helyeket ismerjek meg, és utána feltöltődve folytassam a mindennapokat. De Izlandra korábban soha nem vágytam. Aztán amikor az unokatestvérem, Dóri (aki a blog társszerzője is) kiköltözött, egyre többet mondogatta, hogy látogassam meg. Egymás után töltötte fel a csodás képeket és elkezdett érdekelni az a hely, amiről tulajdonképpen nagyon keveset tudtam. Nem úgy terveztem, hogy egyedül megyek, de évek után először végül így alakult, és aztán ezzel rángatott ki ez a furcsa sziget a komfort zónámból, talán a legjobb pillanatban. A korábbi posztoktól kicsit eltérően így most képekkel teli útinaplóként mesélem el, hogyan van elképesztően erős hatással ez a hely az emberre úgy, hogy meg sem ijed tőle, sőt.