Sokfelé, sokszor és sok céllal utaztam már, általában pár havonta egyszerűen muszáj. Bizsergek érte, hogy új helyeket ismerjek meg, és utána feltöltődve folytassam a mindennapokat. De Izlandra korábban soha nem vágytam. Aztán amikor az unokatestvérem, Dóri (aki a blog társszerzője is) kiköltözött, egyre többet mondogatta, hogy látogassam meg. Egymás után töltötte fel a csodás képeket és elkezdett érdekelni az a hely, amiről tulajdonképpen nagyon keveset tudtam. Nem úgy terveztem, hogy egyedül megyek, de évek után először végül így alakult, és aztán ezzel rángatott ki ez a furcsa sziget a komfort zónámból, talán a legjobb pillanatban. A korábbi posztoktól kicsit eltérően így most képekkel teli útinaplóként mesélem el, hogyan van elképesztően erős hatással ez a hely az emberre úgy, hogy meg sem ijed tőle, sőt.

Reykjanes-félsziget

Alig három óra alvás után vágtam neki Lutonból, hogy aztán elsőre ijesztően felhős országba érkezzem. Persze a reptéren már egy hatalmas banános köszöntő-felirat várt, így minden rögtön nagyon baráti lett. Bár nagyjából remegtem a fáradtságtól, későbbi roadtrip útitársaim, Dóri, Sonia, és az ezeréves Sólyom, azaz Volvo, azonnal bedobtak a mélyvízbe és pár szemhunyással később már egy Keflavíkhoz közeli világítótoronynál találtam magam a süvítő szélben és a parton rothadó tengeri növények átható bűzében. Helló, Izalnd! Így kellett ezt csinálni, hogy pillanatok alatt akklimatizálódjon az ember. És még könnyebben megy a dolog, ha a következő faluban pár kedves izlandi ló azonnal haverkodni akar, ha odamész hozzájuk.

Innen már külön öröm volt megnézni a Reykjanes-félsziget izgalmas látnivalóit, így az eurázsiai és észak-amerikai kőzetlemezek találkozóhelyét, vagy a kénesen gőzölgő, gunnuhveri hőforrásokat. Gyönyörű hely, háttérben a Reykjanes világítótoronnyal. Nem messze innen pedig egy olyan élesen elvágott sziklákból álló partszakaszba lehet ütközni, hogy az ember csak bámulja, hogy képesek azokon madarak élni. Ha autóval indultok Keflavíkról, mindenképp érdemes Reykjavík előtt ezt a kitérőt megtenni.

Reykjavíkban már Mazsi várt minket, akinél aludtunk. Mivel ő konkrétan a főutcán lakik, azonnal 'a minden' közepén voltam, ami egyáltalán nem olyan nagy. Inkább egy barátságos vidéki belvárosnak tűnik, csak annál sokkal izgalmasabb. Izlandi ételek, izlandi kézműves sörök (mert ez itt is nagyon menő most) következtek és egy szuper barátkozós éjszaka a nagy roadtrip előtt, amin bejárjuk Izland déli partszakaszát.

Bálnales és a Thingvellir Nemzeti Park

Másnap délután előbb letudtunk egy kötelező helyi programot: a bálnalest. Mi az Elding Whale Watching-ot választottuk, de egy rakás hasonló szolgáltatás áll az érdeklődők rendelkezésére Reykjavík kikötőjében. Két órát töltöttünk a végtelennek tűnő vízen és szerencsénk volt. Először delfinek szegődtek a hajó mellé, lundák szaladtak a vízen, aztán 3 csukabálna is felbukkant. Sose gondoltam volna, hogy természetfilmeken kívül valaha élő bálnát láthatok, és tessék. Megható dolog, komolyan.

Az élménnyel feltöltődve vágtunk neki a Thingvellir Nemzeti Parknak, ahol tükörfényű tavak váltogatják egymást, de talán ennél fontosabb, hogy itt van az a hely, ahol nem csak Izland, de a világ első parlamentje is ülésezett 930-ban. A konkrét hely már nincsen meg, csak egy zászló jelzi, és nem kell sokat sétálni tőle az Öxaráfoss vízesésig, ami olyan, mintha egy film díszlete lenne. Nem is véletlen forgattak erre Trónok harca jeleneteket. Itt nyíltak meg előttem először Izland távlatai, melyek befogadásához azért kell egy kis idő, mert minden lehetetlenül végtelennek tűnik. A röpke természetjárás után indultunk tovább a Geysir mellé, ahol este megszálltunk. 

Geysir, Gullfoss, lovaglás, bébifóka

A következő reggel persze meg is néztük azt a Geysirt, amiről egyébként az összes többi is kapta a nevét a világon. Sajnos a nagyobb most úgy döntött, alszik, de a kisebb rendesen aktív. Olyan 7-8 percenként tör ki, de pontos menetrendje persze nincsen. Egy jó tanács: sose állj a kigőzölgéssel szembe, mert csúnyán megcsap a forró víz, ha kitör a gejzír (igen, láttunk ilyet).

A gejzírtől a hatalmas Gullfoss vízeséshez vettük az irányt, ami olyan mint egy természetes erőmű. Állítólag valami idióta tényleg fel akart ide húzni egyébként egy erőművet, hogy kihasználja az erejét, csak az okos környezetvédő lánya megakadályozta, hogy elcsúfítsa az egészet. Szerencsére.

Innen egy újabb tökéletes izlandi program következett: a lovaglás. Dóri ismerősének a farmjára mentünk, ahol egyből elkezdtem hiperventillálni egy kétnapos fekete bárány láttán, akit cumisüvegből etetnek, mert elhagyta az anyja (mert fekete volt, micsoda kirekesztés). Aztán jöttek a juhászkutyák, a bébimacskák, meg a párnapos csikók és teljesen készen voltam. Ehhez kellett még, hogy házigazdánk és fia hihetetlen kedvességgel fogadjon minket. Főleg engem és Soniát, akik először ültek lovon életükben. Nagy félelmemet hagytam ezzel magam mögött, és az erős, de nagyon barátságos izlandi ló tökéletes választás volt hozzá. A szakadó eső sem tudott innen zavarni, főleg ezen a békés családi farmon nem, ahol megértettem, milyen szeretetben és gondoskodással élnek együtt az izlandiak az állataikkal.

Ha a sok kisállat eddig nem lett volna elég, akkor még elmentünk megnézni a szomszédos Slakki állatsimogató akkor kéthetes bébifókáját. Az apróságot elsodorta a tenger az anyjától, így kézből etetik naponta négyszer, hogy folyamatosan gyarapodjon. Nézz ezekbe a hatalmas gombszemekbe, és mondd, hogy utálod (nem fog menni).

Nehéz volt otthagyni a fókát de még megnéztük az elképesztő színű vízzel teli Kerid krátertavat és délnek vettük az irányt, a bárányokkal teli domboldalak mellett, hogy estére már valahol Seljalandsfoss és Skógafoss között fújjuk ki magunkat. Egy Gamla Fjósid nevű útmenti krimóban derült ki, hogy mondjuk szállásunk az nincsen, de megoldottuk seperc, így egy menő kis vendégházban töltöttük az éjszakát a környező hegyek és az Eyjafjallajökull vulkán lábánál. Kinéztem az ablakon és egyszerűen el sem hittem, amit láttam.

Skógafoss, Sólheimajökull, Vík, Skaftafell

A szemerkélő esőben először a Skógafoss vízeséshez gurultunk, ami lenyűgöző annyira, hogy esőkabáttal felvértezve közelebbről is megcsodálja az ember. A bámészkodás után visszapattantunk a kocsiba és egy kis murvás zötykölődés után érkeztünk meg a Sólheimajökull gleccserhez, ahová egy rövid gyalogtúra során vezet az út. Életemben először voltam először ilyen közel egy gleccserhez, és akkor még nem is tudtam, hogy nem utoljára. Koszos, szürke körülötte minden, a jégfolyam pedig zord, ijesztő, de mégis megfog az elképesztő történetisége.

A gleccseres kitérő után következett az, amire talán a legjobban vágytam. A Vík melletti szirtek és a lundák, vagyis puffinok. Ha a fekete kavicsokkal teli Black Beach partszakasz nem lenne elég, akkor csak sétálunk még egy kicsit és a szirteket puhító pázsitban ott ülnek ezek az apró, mókás külsejű madarak, akikről azt mondják, hogy Isten biztosan jókedvében teremtette őket. Lehet látni, ahogy pici helikopterként elindulnak halért a nyílt vízre és azt is amikor visszatérve konkrét puszikkal üdvözlik egymást. Észre se veszi az ember és hopp elmegy ezzel másfél óra. Nem gondoltam volna, hogy a természetfilmeken kívül egyszer így, pár méter távolságból is alkalmam lesz megfigyelni őket.

A város, Vík egyébként inkább egy megálló a turistáknak, azon kívül nem sok látnivaló van. De a Black Beach fekete fövenyét érdemes más megállóknál is megnézni, mert egészen földöntúli látványt nyújt. Belefutottunk itt egy esküvői fotózásba is, bár Izlandon ez biztosan nem egyedi dolog. 

Bele kellett húzni, mert hosszú út állt előttünk Skaftafellig, ami egy természetvédelmi terület, olyan kétórányi távolságra Víktől. Az út odafele olyan, mintha a Holdon járnánk. Lávamezők vesznek körül, amin a zuzmón és a mohákon kívül semmi nem él meg, ettől a borítástól pedig olyan a kő, mintha puha lenne a felülete. Néhol csak fekete homok van és pusztaság, máshol kőhalmok, amik közül sokat babonából még a vikingek raktak, hogy visszaérjenek Reykjavíkba és ne az úton haljanak meg. Könnyű felismerni, hogy Skaftafellnél vagyunk, hiszen már messziről látni a hatalmas gleccsernyúlványokat és a hófödte csúcsokat. Mintha mondjuk az Alpokban lennénk, olyan. Az itteni kempingtől lehet feltúrázni a Svartifoss vízeséshez, ahol a legtöbb turista megáll, pedig érdemes tovább menni, hiszen az út egészen a Skaftafellsjökull gleccser tetejéig visz, ahonnan hihetetlen kilátás nyílik a térségre. Életemben olyan nyugalmat nem éreztem még, mint a gleccser felett állva és hallgatva annak morajlását, meg a sarki rókák vonyítását. Egyszerűen csodálatos. A lefelé vezető út is az, hiszen el lehet révedni a tenger felé tartó senki földjében, amit csak a gleccserekből érkező folyók vágnak át itt-ott.

A túra után elégedetten pöccint a sör a kempingben, hogy aztán nyugovóra térhessünk az öreg Volvo hatalmas utasterében. Előtte még elköszöntünk az arra sétáló fajdoktól, aztán arra ébredtünk, hogy fázunk a hálózsákokban az 1 fokban, így be kellett fűteni a tragacsot. 

Jökulsárlón, visszaút, Reykjavík nightlife

Kempinges ébredést és egy jó Kokomjolkot követően indultunk utazásunk legtávolabbi pontjához, a Jökulsárlón gleccserlagúnához. Ez a korábbi gleccserek tavaitól eltérően az égszínkék minden árnyalatában pompázik és hatalmas jégtömbök úsznak benne. Mivel a lagúnának közvetlen kivezetése van az Atlanti-óceánhoz, így ezek a tömbök le is úsznak oda, vagy éppen kisodródnak a közeli partszakaszra, ahol szürreális szobrokként tűnnek el a naptól. Az utazásnak ezen pontján bírtam azt mondani a számmal Dórinak, Mazsit idézve, hogy "Elég, ennél többet már nem bír el a lelkem". Annyira valószerűtlen és gyönyörű ez a hely és valami elképesztő a színe a víznek mindenfelé.

Jökulsarlónt ismerik a turisták, vannak is itt sokan, de egy picit odébb van egy másik lagúna is, amit már annyian nem látogatnak, talán mert nem is tudnak róla. Ennek a vize már inkább tejszerű, biztosan más anyagok oldódnak ki a vízbe, nem értek hozzá. Mindenesetre lényegesen nyugisabb, de legalább olyan menő ez is.

Nem volt egyszerű visszaindulni, de egyszer csak el kellett érnünk Reykjavíkba. Olyan gyönyörű idő volt, hogy sokszor meg kellett állni, hogy gyönyörködjük egy kicsit a tájban, aztán beugrottunk még megnézni a Skógafoss melletti forróvizű medencéhez, hátha csobbanhatunk egyet. Csalódnunk kellett, ahogy sokan másoknak is, mert, mint utóbb kiderült, nemrég kitakarították és csak egy kevés, elképesztően meleg víz gyűlt egyelőre össze benne. Mindenesetre a Svájcba illő környezet kárpótolt mindenkit, ahogyan a következő megállónál a Seljalandsfoss vízesés is.

Későeste értünk Reykjavíkba ahol hamar beindult az este pár sörnek és Morgan kapitánynak köszönhetően. Hirtelen azon vettem magam észre, hogy már egy izlandi reggae buliban vagyok, ami nehéz volt értelmezni, de félúton a következő állomásig ismét beigazolódott, hogy ahol magyarok vannak, ott pálinka is, szóval a Kiki nevű melegbárba érve már emelkedett volt a hangulat, a buli meg zseniális. Reykjavíkban az éjszaka csodás, még akkor is, ha nagyrészt nappal van. Tönkre vágja az időérzéked, és arra eszmélsz, hogy reggel 6 óra és a kikötőben üldögélsz és bámulod a vizet boldogan. Mire Dórival hazaértünk, Mazsi már tojást sütött egy tejforralóban. Senki ne kérdezze, miért.

Nyilván a másnap nehéz volt, de annyit röhögtünk magunkon, hogy túl is éltük vele. Mászkáltunk még egy kanyart a napsütéses városban és degeszre tömtük magunkat egy indiai étteremben, ahol Mazsi melózik. Egy búcsúsörrel készültem a másnap reggeli indulásra, amitől már akkor elfogott az utazás utáni depi, hogy hazaértem volna. Persze ez jó, nagyon jó. Mert reggel azzal a tudattal ültem fel a repülőre, hogy csodás 6 nap van mögöttem, és annyi félelmemet és gátlásomat magam mögött hagytam ezalatt, hogy azt nem is gondoltam volna.

Izland ilyen, megváltoztat és csak a legjobbat hozza ki az emberből. Itt nem kel túlizgulni, meg aggódni semmin, csak egy picit úgy kell élni, meg hozzáállni a dolgokhoz, mint az itteniek. Mindenkinek nagyon ajánlom, és úgy ajánlom, hogy még véletlenül se béna turistabuszozgatással, meg hipermenő szállodákban csináljon végig csak egy kis darabot is belőle. Nyilván nekem szerencsém volt, mert csupa szuper ember volt a segítségemre abban, hogy ez az egész kaland hatalmas élmény legyen. Szerintem még az is tudná imádni ezt a helyet, aki nem feltétlen ebbe a végtelen természetbe vágyik, amit itt körülvesz, mert ez mindenkit meghat, ebben biztos vagyok. A biztonság kedvéért kint hagytam egy kabátot, visszatérek még.